A címet Paul Kuhr-től loptam. Ő írt egy dalt “The Fifth Day Of March” címmel, egy hasonló alkalomra. Csak neki az apja távozott el, és nem a nagyapja.

Hétfő volt.
Buszon jött be a városba, először a Noszolopyba be, majd onnan helyi járattal ide a Széchényivárosba, a mamámhoz.

Ők már jópár éve szétköltöztek; mama sokszor nem tudta elviselni papa fura viselkedését, időnként destruktív, alkohollal fűtött életmódját. Míg mama maradt a Kecskemét-külvárosi panelkonzorcium lakója, addig ő kiköltözött a város másik felébe, ki a város szélére, délre. Ott ahol a hobbikertes házak kisebb - de nagyon ritkás - települést hoznak létre, nem messze az autópályától. Ott volt neki egy tanyája, ami nem is igazi tanya, inkább egy távoli kertesház. Kutyákkal, macskával, nagy veteményeskerttel, amit legjobb tudása és ereje szerint művelt, évszakról évszakra, évről évre. A termést (krumpli, hagyma, jóféle alma, szőlő, paradicsom, és még…) pedig mindig hozta nekünk. Mert ez nem olyan volt ám; ők így mamával még jobban megvoltak, mint azelőtt. Mama sokszor kibuszozott hozzá, ottvolt vele, segített neki. Papa pedig, mikor a kis motorjával, mikor busszal, bejött hozzá, hogy ne legyen egyedül. Egyikőjük se legyen egyedül. És nem csak zöldséget-gyümölcsöt. Volt neki egy szép virágoskertje is, ahol a legkülönbözőbb csodás növényeket gondozta, majd vágta le, ha a saját házát akarta vele díszíteni, vagy ha el akarta nekünk hozni, ajándékba.

Ahogy a buszról leszállt - nem is akárhol! Az, ahonnan a Bolyaitól kijövet a 14-es felszállóval szemben vagy egy buszmegálló. Ott szállt le, és még néhány lépés megtétele után befejezte az utazását… mindkét értelemben. Legalább is ezt, itt a földön.
Hirtelen esett össze a járdán, levegő után kapkodva. Néhány pillanaton belül egy egészségügyi dolgozó ugrott ki kocsijából, és odafutva, az oldalára fektette őt. Majd hívta a mentőket. Mire két perc után a szirénázós odaért, már nem vert a szíve.
Az irónia keze lehet abban, hogy mama és a nagynénim (aki ugyebár a lánya…) pont arra mentek kocsival. Mama szólt egyszer csak, hogy “nézd már… az nem a Jani cipője ott…?”
Amit ezek után átélhetett, nem szeretném megtapasztalni.
Nem szenvedett sokat; a tüdőtrombózis - vagyis mikor egy vérrög elzárja ott az egyik vékony eret, és a tüdeje vérrel telik meg - gyorsan átsegítette a túlvilágra.
De, ami a leghihetetlenebb, ami már egy csoda, hogy pont ott, pont akkor, mikor még életben volt, arra járt egy pap. És még rövid kínjai közt, megadta papának az utolsó kenetet, ami a katolikus vallásban az utolsó feloldozás, a felkészítés az anyagi világ határának átlépésére. Papa pedig hitt Istenben. Én meg hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek.

Mielőtt megtudtam, volt rá időm felkészülni, hogy bizony most történt valami. Köszönöm, Évi…

Sikerült feldogozni, és elfogadni, sokkal jobban mint azt még magamtól is vártam volna. Tény, hogy jóideje már keveset találkoztunk vele - távolság, idő, egészségi állapot - és talán nem is annyira sok szál szakadt el. Én sem mentem fel magam ez alól, az utóbbi időben nem fordítottam rá annyi időt, mint azt kellett volna.

Az emberi természet keserű sajátossága, hogy csak akkor ismeri fel a valódi értéket, mikor annak hiányával kell szembenéznie… csak ez nem olyan, mint egy barátság, amit újra fel lehet éleszteni.

Egyáltalán nem úgy élem meg, mint ahogy azt a nagyátlag szokta.
Igen, bennem is kavarognak az érzések, hogy mi volt ezelőtt, és mi lesz, mi nem lesz ezután. Nem fog átölelni a vaskos, dolgos kezével. Nem fog többet megkérni arra, hogy bütyköljem meg a telefonját. Nem fog soha többet mesélni arról, hogy “mikor ő még huszár volt, olyan gyorsan pergette a feje felett a kardját, hogy nem esett rá az esőcsepp.” Nem regél arról sem már, hogy milyen volt az munka a bányában, hogy milyen vicces hétköznapjai voltak a TSZ-ben. Mikor még volt TSZ. Régi idők… az élet tapasztalatait nem fogja velem megosztani ezután, pedig neki volt, és lenne mit.

De ezek ellenére, nem úgy fogom fel a dolgot, mint tragikus veszteség, ahogy már egy jóideje semmit sem. Nem az lebeg előttem, hogy elment, és soha többé nem jön vissza, hanem az hogy valahova megérkezett, és egy teljesen más formában folytatja az utazását, egy “más-világon”. Amit nehéz tökéletesen elképzelni, igazán csak mi is akkor ismerjük meg, mikor ott leszünk már.
Csupán a test vész el, a lélek,a tudat sosem hal meg, mert az tisza energia. Az energia pedig nem vész el, csak átalakul. :)



Rivers will always flow forth into the ocean…
A subject no more to loss than gain.
May your journey continue. †


Még utolsó útján is azokra gondolt, akik fontosak voltak neki. Ha már magát nem hozhatta el, a táskájában elrakott nekünk egy doboz frissen szedett ribizlit, a saját kertjéből.


Az volt a legfinomabb ribizli, amit valaha ettem.